szia kedves olvasó!
hogy vagy? én múlt hétvégén visszatértem a forradalmi hangulatú pesti tavaszból az elszigetelt stockholmba, ahol érkezésemre azonnali hidegfront köszöntött rám, hogy másnap reggelre vékony hótakaró borítsa a háztetőket és a pázsitot.
az biztos, hogy ilyesmire nem kell majd panaszkodjak, ha visszaköltözünk magyarországra - lesz helyette ezer más. az ott tartózkodásom két hete alatt próbáltam tudatosan odafigyelni arra, hogy tényleg csupán a saját érzékelésem alapján ítéljem meg, milyen is az élet otthon, de ez eléggé trükkös dolog. miért?
mert a minket körülvevő emberek látásmódja, a bennük kialakult vélemény, az ő hangulatuk tagadhatatlanul hatással vannak ránk, így a közhangulat, a morál mindenképpen befolyásolja azt, hogyan érzékelem a világot magam körül. hiába látom én a magyar hétköznapok szépségét, ha a körülöttem lévők mindig mindenre panaszkodnak, gorombák és frusztráltak.
a munkám miatt volt szerencsém sok magyarországon élő külföldivel beszélgetni, és az ír, a chilei és a dél-afrikai is arra panaszkodik, hogy mennyire csúnyán viselkednek a magyarok egymással (mindenkivel), mennyire hétköznapi az otromba modor. ezek az emberek már 5-8 éve pesten élnek, azért költöztek ide, mert imádták, de mindannyian arról mesélnek, hogy szépen lassan bedarálta őket ez a negatív hangulat. és ezek mindannyian nagyon pozitív, változtatni képes emberek, akiket sem genetikusan, sem transzgenerációsan nem súlyt a magyar átok.
ezt látom a legnagyobb veszélynek a saját boldogságomra nézve, hogyan tudok majd örülni a félig teli pohárnak, miközben a környezetemben mindenki azon anyázik, hogy félig üres?
közben valami külső körülményben, más személyekben vagy csoportokban látják a hiány okát, és eszükbe sem jut, hogy maguk is változtathatnának a helyzeten vagy a felfogásukon, csak várják a soha el nem érkező csodát…
na ennyit a társadalmi megfigyeléseimről, folytassuk egy munkahelyi jelenséggel!
részeg elefánt a porcelánboltban
szintén a munkám során van szerencsém belelátni sok munkahelyi szervezet működésébe, és van egy visszatérő jelenség, amiről írnom kell.
gyakran van a cégben egy olyan személy, aki az átlagosnál sokkal-sokkal magasabb elvárásokat támaszt magával, és ebből adódóan a társaival szemben is. ő az, aki a családját, az egészségét, a magánéletét háttérbe szorítva hétvégén is dolgozik, éjszakába nyúlóan küzd a határidőkkel és sosem elégedett az eredménnyel, sőt van benne egy sértettség, mivel a többiek nem hajlandóak ennyi áldozatot hozni a munka oltárán. még jobban zavarja, hogy senki nem igazán értékeli az áldozathozatalát - ő pedig úgy nőtt föl, hogy az extrém munka, a kimagasló eredmény elengedhetetlen feltétele a szülői buksisiminek.
ezért nem fér a fejébe, hogy minél többet dolgozik, annál kevésbé fogják szeretni a kollégái. növekszik benne a frusztráció, egyre fáradtabb és keserűbb lesz, és egyre nagyobb vélt erkölcsi magasságból nézi le a munkatársait.
nekik szól a következő kis példázat:
képzeld el, hogy van egy borkóstoló klub, ahol a tagok minden héten összegyűlnek, hogy kulturált körülmények között megismerkedjenek egy-egy régió legjobb boraival. az egész szerveződésnek nem csupán az ivászat a célja, hanem fontos számukra a közösségépítés és egy magasabb ügy szolgálata is, ezért odafigyelnek arra, hogy fenntartható módon készüljenek az általuk vásárolt borok, a klub maga pedig támogat egy klíma programot.
a mértékletesség jegyében az egyik alapszabály, hogy alkalmanként maximum 8 különböző bort kóstolnak meg. ennek a klubnak azonban van egy tagja, aki már spiccesen érkezik meg minden alkalommal és lényegesen többet vedel a többieknél. miközben mindenki jó kedéllyel beszélget egymással, ő egyre részegebben, egyre frusztráltabban szorul a perifériára és a sarokban passzív agresszív megjegyzéseket dörmög a bajsza alá, egyre jobban szapulja a többieket. egy ponton felcsattan, és elkezd üvöltözni mindenkivel, hogy miért nem isznak annyit, mint ő?!
kedves olvasó! te mit tennél ezzel a klubtaggal?
és ehhez képest hogyan kezeljük a munkamániás, antiszociális kollégákat a munka világában?
podcast
a legutóbbi HAC epizódban arról beszélgetünk, hogy mi is az a #personalbranding? bullshit vagy tudomány? kell-e ez nekünk vagy csak a wannabe influencereknek? megannyi kérdést segít tisztázni ez az adás. vendégem dr. László Móni personal branding strategist, aki hallgatói kérdésekre is válaszolt.
🎧 hallgasd meg a kedvenc podcast lejátszódon és mutasd meg másnak is, ha hasznosnak találod!
pesten amúgy felvettem egy tök jó beszélgetést Buru Évivel, a fabrik kávézó tulajdonosával, aki ügynökségi arcként égett ki, s azt gondolta, hogy a megoldás valami teljesen más irány lesz. erre a HAC epizódra még várni kell, de addig is hallgathatod az ő podcastjüket, melynek címe nyitvatartás, és sokat foglalkoznak a fenntarthatósággal és a mentális egészséggel.
voltam továbbá a publicis groupe ügynökség csilli-villi (csitti-fitti, így mondták a határőrök, amikor sorkatona voltam) stúdiójában is, ahol négy angol nyelvű epidzódot is felvettünk a "One of Us" című belsős podcastból, amelyben senior vezetők meséltek a stresszhez való viszonyukról.
nagyon szeretek velük dolgozni, részt venni az employee wellbeing programjukban, melynek részeként nem csupán rezidens coachként vagyok elérhető kéthetente az összes alkalmazottnak, hanem ilyen kreatív projektekre is nyitottak. remélem, hogy egy nap nyilvánossá teszik a felvételeket!
tévé
eléggé húzós heteken vagyok túl, estére már nem maradtak agysejtjeim az olvasáshoz, még szerencse, hogy megjelent az egyik új kedvenc sorozatom 2. évada a disney+on.
továbbra is imádom az extraordinary-t, ne hagyd ki, ha szereted az abszurd angol humort és a különleges, szuperképességekkel rendelkező karaktereket! a repülőgépen többször hangosan felröhögtem, miközben néztem - elég kínos volt, de nem érdekelt. ráadásul továbbra is a legjobb filmzene ever, hallgasd meg:
ennyi voltam mára, köszi a figyelmed
stay tuned és a legjobbakat!
üdv
andrás