HH175♟️elfogadtam, tehát fel is adtam?
mutatom a szenvedés megoldóképletét
szia kedves olvasó!
remélem jól vagy és elolvasod a hírlevelet a végéig, ahol nagyon jó cuccokat ajánlok neked!
képzeld, hétfőn volt egy szuper HAC közösségi találkozó, ahol a városligetben a pótkulcsban megváltottuk a világot. Réka is eljött, aki az új műsorvezető társam a virtuális világvége sorozatban - a második epizód jövő pénteken érkezik. addig is készülj, mert fogok még szervezni ilyen beszélgetős találkákat a jövőben is. köszönöm mindenkinek, aki eljött (fotó és hangfelvétel sem készült).
arról beszélgettünk, hogy mikor kell valamit elfogadni és mikor, illetve hogyan kell küzdeni valami ellen vagy valamiért?
miért foglalkoztat mostanában ez a téme? hol kezdődött ez az egész? mondhatnám, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor az első néhány pánikrohamom után végre kikötöttem egy pszichológusnál - de van egy sokkal frissebb élményem. nemrégiben egy teljesen hétköznapi pillanatban kaptam egy olyan mondatot, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből.
egy plázában jártam, beugrottam egy meg nem nevezett svéd ruhaboltba az online rendelésemért, és akkor valaki, akit régóta nem láttam, aki fiatal koromban nagyon fontos volt nekem odalépett hozzám. gyors köszönés után, szinte egyből jött az arcomba a kérdés – vagy inkább vádló kijelentés:
– te tényleg hazaköltöztél budapestre? nem úgy volt, hogy te mindig máshogy gondolkodtál? régen olyan forradalmi voltál. most meg... elfogadtad ezt az egészet? ezt a rendszert?
leforrázva álltam a neonfényben két ruhafogas között és nagyon bántott, hogy így gondol rám ez a régi ismerős. nem is tudtunk igazán beszélgetni. elmondta, amit akart, aztán sietett tovább a gyerekeivel a dolgára. én meg ott maradtam a vállfák és próbafülkék között, mint akit fejbe vágtak. napokig marcangoltam magam az ügy kapcsán.
nagyon durván beletalált valamibe, amit én is emésztgetek egy ideje magamban - részben a hazaköltözés kapcsán:
hol a határ az elfogadás és a megadás között?
mikor vagyok rugalmas, és mikor már inkább önfeladó?
és hogyan lehet ebben nemcsak jó döntéseket hozni, hanem békében is lenni saját magammal?
az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat a kritikai pszichológia – egy olyan megközelítés, ami nemcsak az egyéni lélektanra figyel, hanem arra is, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai környezet hogyan hat ránk, és mi hogyan hatunk vissza rá.
ez az irányzat azt vallja: nem minden személyes probléma személyes eredetű, és nem mindenre az a válasz, hogy „dolgozd fel magadban”.
néha épp az a bátor lépés, ha kimondod: ez a helyzet nem oké.
máskor meg épp az, ha belátod: ez most nem az én csatám, nem itt kell harcolnom.
a klasszikus képlet szerint:
szenvedés = fájdalom × ellenállás
vagyis a szenvedés nemcsak abból fakad, ami történik velünk, hanem abból is, mennyire kapaszkodunk a vágyba, hogy ennek nem így kéne lennie. mennyire állunk ellen a fájdalomnak, illetve az azt okozó eseménynek? tagadjuk? vitatjuk? alkudozunk? le akarjuk győzni?
a kritikai pszichológia nem áll meg ennyinél. azt mondja:
az elfogadás és az ellenállás nem zárják ki egymást. sőt: ha jól csináljuk, erősítik egymást.
de hogyan lehet egyszerre elfogadni valamit – és mégis tenni ellene? ez látszólag ellentmondásos.
az elfogadás itt nem azt jelenti, hogy „ez van, ezzel kell beérni”, hanem azt, hogy ítélkezésmentesen tudomásul vesszük a valóságot – hogy ez most történik, ez most ilyen. nem tetszik. nem igazságos. de ez van.
amit most látsz a világban sokszor embertelen, igazságtalan, erkölcstelen, nem fair. viszont elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy elfogadjuk, kimondjuk, tudjuk, mi történik – csak utána lehet jól reagálni rá.
az igazi fordulat akkor jön, amikor ráébredünk:
nem csak a saját döntéseink, hanem a minket körülvevő hatalmi struktúrák is formálják az életünket.
és hogy az az érzés, hogy „velem van a baj”, sokszor épp ezeknek a struktúráknak a sunyi eredménye.
az egyik legnagyobb kritikai tett: megkérdőjelezni az individualista narratívákat.
az önmagunkról való gondoskodás nem választható el a közösségi gondoskodástól.
egyszerre kell gyógyítanunk magunkat – és segítenünk másokat. mert nem az a cél, hogy erősebbek legyünk, mint a mások és győzzünk a túlélésért folytatott versenyben, hanem hogy együtt vigyük a terheket és osszuk meg a ránk nehezedő nyomást!
szinte mindenki a vagy-vagy szemlélet szerint éli a hétköznapjait. talán az a legnehezebb, hogy gyakoroljuk az “és” kultúráját.
hogy lehet valakit/mit szeretni és mégis látni benne a hibákat.
hogy lehet hazaköltözni és közben kritikusan szemlélni a rendszert.
hogy lehet valamit elfogadni – és mégis nap mint nap tenni érte, hogy jobb legyen.
ebben a „köztes térben” születik valami, ami nem puszta túlélés – hanem talán valami új, valami közös.
amúgy azóta is sokat gondolkodom azon, miért volt olyan erős az a ruhaboltos jelenet.
és azt hiszem, azért, mert még bennem sincs teljesen rendben ez a téma.
hazaköltöztem, igen. és nem, nem fogadok el mindent, ami itt van.
de azt is megtanultam az elmúlt években, hogy nem minden ellenállás látványos kívülről. és hogy néha a csendes, kitartó jelenlét is forradalmi tett. vagy az, hogy tíz értelmes emberrel forradalmi hangulatban beszélgetünk egy romkocsmában arról, hogy miért kell az utcán rámosolyogni az emberekre.
van három fontos kérdés, amit a kritikai pszichológiából hoztam magammal, és igyekszem használni, amikor fontos döntés előtt állok – legyen szó személyes, szakmai vagy akár politikai kérdésről:
változtatható ez a helyzet?
ha igen: mozduljak, beszéljek, tegyek valamit!
ha nem: dolgozzak az elfogadáson, hogy ne vigye el az energiámat.kinek az érdeke, hogy elfogadjam?
ha csak azoké, akiknek már most hatalmon vannak, akkor talán nem kellene elfogadni.ez összhangban van az értékrendemmel?
nem azzal, amit mások szerint „kellene gondolnom”, hanem azzal, amit valójában én érzek igaznak?
nem hiszem, hogy valaha is lesz biztos válasz arra, mikor vagyok túl engedékeny, és mikor épp érett és tudatosan elfogadó.
de azt tudom: nem lehet mindenért egyszerre harcolni, és nem lehet mindenkit meggyőzni arról, hogy az életem döntései értelmesek, erkölcsösek, bölcsek.
az igazi kérdés nem az, hogy mit gondol rólam valaki egy ruhaboltban – hanem hogy én mit gondolok magamról, amikor csend van, és senki nem figyel.
neked volt mostanában olyan döntésed, ami után magadat vizsgáltad, hogy eldöntsd, ez vajon egy önfeladás volt vagy éppen egy ki
írtak rád, hogy „hogy tehetted ezt”? vagy épp azt kérdezted magadtól, hogy miért nem szóltam, miért nem álltam bele a helyzetbe?
ha van kedved, írd meg, mert azt hiszem, azzal is ellenállunk ennek a rendszernek, ha nem maradunk magunkra ezekkel a kérdésekkel.
podcast
a múlt héten egy dupla extra epizóddal jelentkeztem, nagyon érdemes meghallgatni, ha még eddig nem sikerült. mindkét epizódot a skandináv házban, élőben rögzítettük budapesten, a népfőiskola programjuk keretében. a közönség is aktívan részt vett, remek kérdéseket és meglátásokat hoztak magukkal.
az első részben végigvesszük a svéd szülői alapelveket: autonómia, egyenrangúság, bizalom – nem csak szlogenek, hanem a mindennapokban is élő gyakorlatok.
a második rész már sokkal személyesebb: milyen érzés bevándorlóként gyereket nevelni?
a két rész együtt egy elég árnyalt képet fest arról, hogy milyen svédországban szülőnek lenni, milyen dilemmákkal, tanulságokkal, örömökkel és veszteségekkel jár ez az út.
iratkozz fel mindkét adásra, ha tetszett, hogy nem maradj le az ehhez hasonló tartalmakról a jövőben és kérlek mutasd meg egy ismerősödnek is, akit érdekelhet a külföldre költözés témája!
comedy
már dübörög a hacks 4. évada a max-on és még mindig csodálatos. nagyon szeretem a karaktereket, a történetet, a humort. érdemes elkezdeni elölről, ha még nem nézted soha:
amúgy az Ava-t alakító Hannah Einbinder nemrég jött ki élete első comedy special-jével, ami egészen elképesztő színészi és egyéb szórakoztatóipari repertoárt vonultat fel egy stand up-ban. azt is mondanám, hogy formabontó, újító - miközben vicces és okos.
must see, ahogy a művel amerikai mondja.
nem vagyunk robotok
itt a végén még csak annyit, hogy van néhány szabad konzultációs időpontom, ha még az AI coachok és terapeuták térnyerése előtt szeretnél esetleg egy emberrel beszélgetni a dolgaidról, egy emberrel, akit már építettek le a melóból, utált a főnöke, volt szomorú és boldog, evett finomakat, szeretett és volt szeretve, hallgatott remek zenéket és sírdogált a hacks legutóbbi epizódján.
szóval szívesen segítek neked, ha átbeszélnéd a dilemmáidat, nehézségeidet és/vagy szükséged van egy külső szemlélőre, aki segít megoldás fókusszal akcióba lendülni, hogy kialakíts egy olyan életet, amiben otthon érzed magad mind a munkában, mind a magánéletedben.
részletek és időpontkérés a honlapomon, de közvetlen erre az emailre is válaszolhatsz, ha szeretnél jönni!
na ennyi voltam mára, remélem hasznos volt a mai hírlevél is. köszönöm a figyelmed, a legjobbakat!
andrás