HH197 🩹 van közös valóságunk?

kezdjük el gyógyítani a sebeinket!

szia kedves olvasó, örülök, hogy itt vagy!

nézem a miniszteri meghallgatásokat, örömkönnyek szöknek a szemembe, amikor az új táncminiszter a lakosság mentális egészségéről beszél, mint fontos szempont. pattan a popcorn a hirtelen letartóztatott politikusok láttán. mélyen megérintenek a teljesen racionális, normális tervek, amelyek végre elvezethetnének minket európa fejlettebb felébe - és közben a fidesz listán száznyolvankilencedikként a parlamentbe betolt bizottsági arc azt mondja, hogy azért nincsenek nemváltott óvodások, mert a fidesz megvédett minket ettől - eddig. de majd most jön a hirtelen megbuzulás! “mindenki vigyázzon a gyerekére, de nagyon!!!”

a social média kommentekből is látszik, hogy van kb. kétmillió honfitársunk, akiket semmilyen tény vagy észérv nem fog meggyőzni arról, hogy egy abszolút abnormális, hazug narratívát emeltek valóság rangra az elmúlt évtizedekben. nekik a nem normális lett a normális, és a te normalitásod el lett ítélve, gaslightingolt a kormánygépezet minket a mi adónkból. bántalmazó kapcsolatban éltünk a hazánkkal.

most kezdenek előszivárogni a rendszert működtető bűnösök, aki vagy kamu megbánással szipognak a kamerába és/vagy teljes mértékben lepörgetik magukról a felelősséget. “én ott sem voltam. az nem úgy volt. parancsra tettem. már régen mondtam, hogy ez nem jó, de nem hallgattak rám” stb.

mindeközben sikeres értelmiségiek terápiás csoportokban ülnek és a rendszer által elszenvedett traumáikat kezdik keserves munka árán kibontani. a gyerekeinkkel még nem tudjuk mit tett a háborús pszichózis és a folyamatos félelemkeltés.

jó lenne túllépni ezen, de egyedül nem fog menni. nagyon fontos kérdés, amit sokan feltesznek mostanában – hogyan lehet beszélni azokkal, akik egy teljesen más információs buborékban, egy párhuzamos valóságban élnek. legyen szó családról vagy kollégákról, a falak gyakran áttörhetetlennek tűnnek.

hiába lesznek nyomozások, feltáró bizottságok, bizonyítékok, sajnos a tényekkel való bombázással nem érkezünk meg a közös valóságba. sőt, csak mélyülnek a lövészárkok.

az igazságtétel nem bosszú. ez a közös jövő alapja

dél-afrikában az apartheid után nem a megtorlást választották. a Truth and Reconciliation Commission (TRC) azért alakult, mert úgy vélték, nincs jövő megbocsátás nélkül, de nincs megbocsátás az igazság kimondása nélkül.

hogyan működött?

az elkövetők – apartheid tisztviselők, kínzók, gyilkosok – amnesztiát kaphattak, de csak akkor, ha nyilvánosan, teljes részletességgel elmondták, mit tettek. és bizonyították, hogy tetteik politikai indíttatásúak voltak, nem személyes haszonszerzésből fakadtak.

az áldozatok – vagy hozzátartozóik – ott ültek ugyanabban a nyilvános tárgyalóteremben, kamerák előtt. és az elkövetőnek szembe kellett néznie azzal, akinek tönkretette az életét – miközben az áldozatnak is el kellett viselnie, hogy az elkövető esetleg szabadon sétál majd ki az ajtón.

az igazság kimondásának terápiás ereje van. még akkor is, ha nem vonz büntetést maga után.

az áldozatok nem kaptak jogi értelemben igazságszolgáltatást, de megvolt a tanúbizonyság. valaki – egy intézmény, a társadalom, a kamera előtt – kimondta: ez a szörnyűség megtörtént. ez a gyógyulás előfeltétele. a büntetés nem mindig segít, szükségünk van a valóság közös elismerésére.

annyit hozzátennék, hogy látszik a társadalmi igény arra, hogy a gyermekek ellen elkövetett, a gazdasági és az államellenes ügyekben azért legyen rendesen büntetőeljárás is.

ha a fideszes rokonoddal vagy szomszéddal akarsz beszélni, nem érdemes vitatkozni. inkább kérdezz: „neked mi volt jó az elmúlt 16 évben? mitől féltél? mit veszítesz most?”

adjunk utat azoknak, akik hajlandók kilépni a narratívából – anélkül, hogy a kilépés egzisztenciális önpusztítást jelentene számukra. a legtöbb ember nem azért ragaszkodik a zárt valósághoz, mert szereti a hazugságot. hanem mert a kilépés ára túl magas.

ha valaki 16 évig mondta mindenkinek, hogy ez a rendszer jó – hogyan mondja most azt, hogy tévedett? mit veszít ezzel? az arcát? a közösségét? az önbecsülését?

ha nincs biztonságos út kifelé, akkor a végletekig ragaszkodni fongnak a hitükhöz.

minden (munkahelyi) szervezetváltásnak, kultúra reformnak, régi rendszer lebontásának ugyanez a pszichológiája. lesz, aki tagad, lesz, aki dühös, lesz, aki alkudozik.

nem vezet eredményre, ha le akarjuk igázni a veszteseket (lásd NER)

kérdés, hogy milyen feltételeket teremtünk ahhoz, hogy az igazság kimondása ne önpusztítás legyen a mostani vesztesek számára?

dél-afrika nem lett tökéletes. a gazdasági apartheid a mai napig él. a mélyszegénység nem tűnt el egy bizottság miatt. de elkerülték a vérfürdőt és megteremtették azt, amit Tutu „szivárványnemzetnek” nevezett, amiben nem egyformák az emberek, de mindenki látható, mindenkivel törődnek.

ez szerintem jó kis nemzeti minimum lehetne itthon is

podcast

szerdán megjelent egy klasszikus HAC epizód, amiben a munkafüggéssel küzdő vendégem elmeséli, hogyan segített neki a felépülésben az eredetileg alkoholistáknak kitalált AA 12 lépéses anonim program. ítelítő: a kreatív szektorban a szenvedély a legjobb álca a munkafüggőségnek. ha a káoszra „művészi szabadságként”, a stresszre pedig üzemanyagként tekintesz, valójában egy belső üresség elől menekülsz. a szakmai integritás nem a több munkától, hanem a „vörös zónák” felismerésétől és a radikális felelősségvállalástól épül újjá.

megmutatjuk, hogyan válts egocentrikus, önpusztító alkotásról valódi, fenntartható hasznosságra.

egy hét megcsúszással ugyan, de annál izgalmasabb témákkal volt BRO podcast is. meglepett, mennyire optimista hangulatban voltunk.

a 29. epizód tartalmából: az életközepi válság valójában nem hiba a rendszerben, hanem a rendszer jelzése, hogy a társadalmi elvárások alapján kipipált checkboxok felett lejárt az idő. 35 és 45 között az ember rájön, hogy a „mit értem el” kérdésnél sokkal húsbavágóbb a „kivel vagyok” és a „hogyan élem a hétköznapokat”. ez az a pont, ahol az egót elkezdi leváltani az integritás, és a kifelé mutatott siker helyett végre a belső béke és a valódi hasznosság válik a stratégiai prioritássá.

mi a legfontosabb kérdés, amit most felteszel magadnak a következő tíz éveddel kapcsolatban?

továbbá svédország behúzta a vészféket, a képernyőket könyvekre cserélik az iskolákban, mert a digitális mindenhatóság ígérete elbukott a kognitív valóság előtt. miközben a tech-bro próféták milliárdos adósságokból építenek nekünk AI-várakat, a valódi kontrollt újra az analóg tervezés és a fizikai jelenlét adja.

a technológiai túlpörgés után a józanodás korszaka jön, ahol a normalitás és az emberi hangon történő kapcsolódás lesz a legnagyobb luxus.

ebben az útmutatóban a digitális illúziók végéről és a valósághoz való visszatérés bátor optimizmusáról beszélünk Józsival, akitől már matricákat és egyéb merch-et is tudsz rendelni a webshopjában.

videóval a youtube-on.

the soundtrack of my life

a minap volt a szülinapom, egy számmal bővült a playlistem, amit itt megtalálsz:

boldogságot mindenkinek!

üdv

andrás